VII. Tűzparázs

VII. Tűzparázs 

Tűzparazsam izzó virág,
Elhamvadó bánatparázs,
Megtisztul a tüzében egy-egy vágy...
Békém virága, - minden cigarettaszál. 

- És milyen volt a randi? – Gardenia folytonosan bombázott a kérdéseivel a tegnapi találkozómról Costával. Hétfő reggel volt, talán még hét órát sem ütött az óra. Kint hűvös volt, az ég beborult, s az esőcseppek egymással versenyt futva zuhantak a földre. Barátnőm és én a kávézó ablaka mellett ücsörögtünk, várva arra, hogy kinyissuk a helyet. Gardenia beszámolt a tegnapjáról, majd engem kezdett faggatni Costáról. Nem figyeltem rá. Figyelmemet az eső kötötte le.
Nincs ennél megnyugtatóbb és tisztább dolog a világon.  Számomra nincs gyönyörűbb dolog a világon, mint az eső, a viharok, zivatarok. Annyira természetes és varázslatos. Ez tartja életben a világot. És erről akkor is így vélekedtem, ami Gardeniának nem annyira tetszett. – Annyira különös vagy Mira. Sosem értettem, hogy tudnak lekötni ilyen apró dolgok, mint az eső, amit nem mellesleg a legtöbb ember utál. – Barátnőm szavai eljutottak agyamig, de válaszra csak néhány pillanattal később szántam rá magam.

- Sok gyönyörű dolog van, amit nem látsz Gardenia – emeltem rá tekintetem. Vörös hajkoronáját egy kontyba fogta, melyből kuszán lógtak ki hajtincsek, körülölelve hófehér arcát. – Egyébként nem randi volt. Csak barátkozunk, de ezen kívül ne láss bele többet, kérlek.
- Van köztetek valami, amit még én is észrevettem, pedig nem sokat láttalak titeket együtt.
- Nincs mit ezen szépíteni. Ő egy remek fiú, Gardénia. Sőt, talán tökéletes is! A kiállítás, amin voltunk, az ő kiállítása volt. Az ő festményeit csodáltuk, vagy inkább csodáltam, aznap este, amikor találkoztunk. Tudod ez mit jelent? Olasz Gardenia. Olasz! És fest. És lenyűgöz a borzalmas humora. Ha mosolyog, nekem is mosolyognom kell. Végre értem honnan van az akcentusa, ami zene füleimnek. És egyszerűen imádom minden dolgát. Tökéletes, és félek közel engedni magamhoz, mert úgyis csak elveszíteném a végén. Pont ezért nem találkozom vele többet, ezt vele is tudattam.
- Hogy mi? Ez sok információ egyszerre – tartotta fel kezeit, majd szemeit behunyva koncentrálni kezdett. – Tehát. Olasz művész, aki jó fej, vicces és külsőre sem utolsó. És te elküldted??
- Igen – suttogtam.
- Mit mondtál neki? – Ajkamat beharaptam, majd visszaemlékeztem arra a pillanatra, mikor tegnap hazavitt.

***

- Hát, köszönöm a jó kis kiruccanást – mosolyogtam idétlenül az előttem ácsorgó Costára, aki a leglazább pózban támaszkodott fekete kocsijának és engem kémlelt. Mosolygott, azzal a bosszantóan lenyűgöző mosolyával.
- Holnap is csinálhatnánk együtt valamit. Elmehetnénk vacsorázni, mondjuk – szegezte egy pillanatra a földre tekintetét, s idegesen hajába túrt. Hirtelen rossz előérzetem támadt, mintha a lelkiismeretem próbálna távol tartani tőle.
- A holnap nem megfelelő számomra – mondtam kis gondolkodás után.
- És a holnapután?
- Az? Az sem a legjobb – feleltem halkan.
- Tettem valami rosszat? – Kérdése hirtelen ért.
- Nem, dehogy. Csak. Nem is tudom Costa. Bizonytalan vagyok.
- Mégis miben? – Halkan, cinikusan felnevetett.
- Mindennel veled kapcsolatban – válaszoltam, de nem mertem a szemébe nézni, helyette az utca túloldalán lévő fát kémleltem. Láttam elmosódó alakját, amint ellöki magát a kocsitól, s közelebb lép hozzám. Nehezen, de felé emeltem tekintetem, s még közelebb volt, mint gondoltam. Karját gyors mozdulattal csúsztatta derekamra és húzott magához. Nem sok hely volt közöttünk, ez pedig rendesen aggasztott.
- Kedvellek. – Costa kijelentésével teljessé vált a sokkom, védekező mechanizmusom pedig működésbe lépett, s ellöktem magamtól, épp annyira, hogy eltávolodjon, így teret adva nekem.
- Nem találkozhatunk többet – jelentettem ki, s megindultam az ajtó felé, amely csak úgy hívogatott.
- Nem értelek – mondta kissé nagyobb hangerővel Costa, aminek hatására megtorpantam. – Tudom, hogy te is kedvelsz. Miért akarsz eltaszítani magadtól?
- Mert én is kedvellek. Csak tudod sok embert elveszítettem, akit kedveltem, szerettem vagy csak közel engedtem magamhoz. És az a pár csalódás elég volt az életemben. – Eszembe jutottak a szüleim, a nagymamám, a szerelmi csalódások, és Dom, akit először a távolság miatt vesztettem el, majd pedig amiatt, mert túlságosan kötődtünk egymáshoz.
- Félsz bárkit is közel engedni magadhoz?
- Rettentően. Szóval kérlek Costa, hagyj – léptem hozzá, s végigsimítottam karján.
- Rendben. Nem beszélek többet veled.

***

Gardenia fejét csóválva hallgatta meg a történetem, majd dühösen emelte rám tekintetét.
- Tudom, hogy nehezen fogadsz be embereket a szívedbe, de nem zárkózhatsz el örökre, Mira. Kérlek hallgass rám! Élj egy kicsit, fogadd el amit az élet eléd sodor, hiszen mostanában jó dolgokat sodor az utadba. Adelaide segít az alkotásaid terjesztésében, és itt van Anthony, aki meglátásom szerint nagyon is kedvel téged. Adj neki egy esélyt – nyúlt át nénikém az asztal felett, s fülem mögé tűrte kócos hajam.
- Nem akarok ilyesmivel foglalkozni Gardenia. Minden szabad percem a ceruzáim és ecseteim társaságának szentelem - mosolyodtam el határozottan. Gardenia arcára dühös vonásai telepedtek, majd megrázta a fejét, s a konyha felé intett. Felálltam és a kis fa csapóajtót lábammal meglökve kinyitottam és elkezdtem a pulton pakolászni. 
Elővettem kis jegyzetfüzetem, kitéptem az előző megtelt oldalt, majd a pultra helyeztem, és mellé raktam "Mira" feliratú tollamat, egy másik tollat, amin pedig a "Gardenia" név díszelgett szép betűtípussal, óvatosan visszahelyeztem fadobozába. Már jó pár éve, hogy ajándékba kaptuk a nagymamámtól, értékes töltőtollak voltak és nagy becsben tartottuk. Gardenia azonban mégis hajlamos volt itt-ott hagyni, amikor szétszórt hangulat uralkodott rajta. Átgondoltam, miket kell csinálnom nyitás előtt, majd rájöttem, hogy igencsak hosszú a teendőim listája, a kávézó pedig fél órán belül nyitásra készen kell hogy álljon.

[zene]

Kezemet kócos, hullámos hajamba csúsztattam, majd néhány mozdulattal összefogtam az addig a csuklómon díszelgő gumival. Határozottan megfordultam, és már a fal melletti csap alá is tartottam narancssárga rongyomat. Dalolászva libbentem át a csapóajtón és törölgetni kezdtem az asztalokat. Gardenia is előjött a konyhából a már vázákban levő virágokkal, és elkezdte őket elhelyezni a letörölt asztalokon. Szokásos reggeli rutinunk volt, törölgetés, díszítgetés, szendvicskészítés és az ezek közbeni dalolás. Mindig is szerettünk énekelni, bár nem voltunk jók benne. De ez kit is izgatna egy üres kávézóban? Hamar rendbe tettük az asztalokat, tiszták voltak és rajtuk voltak a friss virágok. Ma éppen margarétákat rakott ki Gardenia, kis lila vegyes virágokat tűzve közéjük. Sosem voltam a vágott virágok híve, de az aznapi díszlet megnyert. Szerettem a margarétákat, és akkor az sem foglakoztatott, hogy halott vágott virágok. Néhány percig álltam a helység közepén és a nagy ablakokon át az esőt néztem, miközben éreztem a friss margaréták gyenge illatát.
- Mira! Narancsok. Most. - Gardenia pár szóval is képes volt határozottságot árasztani magából. Sóhajtottam egyet, majd a konyhába mentem egy vödör narancsért, melyeket magammal vittem a kinti pulthoz. Néhány citrust félbevagdostam, majd az elektromos facsaróval lefacsartam őket. A vendégeink hetven százaléka minden nap betér és már jórészt tudjuk kinek mire fáj a foga és reggel a narancslé mindig kapós szokott lenni így előre készítek mindig négy-öt pohárkával. Egy pohárral félre raktam magamnak és miközben letisztogattam a pultot, belekortyoltam. A friss ital jól esett szervezetemnek, főleg mivel elég vitaminhiányos állapotban volt a reggeli órákban.
Gardenia emlékeztetett, hogy pár perc múlva nyitni kell, mely az én feladatom volt, mivel barátnőm túlságosan elfoglalt volt a szendvicsek készítésével. Úgy voltam vele, ha már az ajtó fele járok, kiállok egy kicsit a friss levegőre. Lehámoztam derekam körül zöld kötényem, majd belebújtam halványkék, túlméretezett pulcsimba, s elindultam ki, a hűvös őszi reggeli levegőre. Amint kiléptem arcomat megcsípte az idő és éreztem, hogy orrom piroslani kezd. Szabad kézfejemen éreztem a szitáló eső cseppjeit, melyek hidegek, mégis kellemesek voltak bőrömnek. Nekitámaszkodtam a kávézótól pár lépésnyire levő fának, melynek levelei már jócskán hiányosak voltak. Lehunytam szemem. Belenyúltam pulcsim zsebébe és elővettem cigarettásdobozom, kihúztam egy szálat, majd elővettem öngyújtóm is. Nem is kellett kinyitnom a szemem, rutinszerűen meggyújtottam a számba vett szálat, majd mélyen leszívtam a tüdőmbe. Addig a friss levegő töltötte meg szervem, a következő pillanatban azonban már tele volt káros füsttel. De nem érdekelt, jól esett. Nem foglalkoztam Gardeniaval, aki nyilván dühösen figyelt bentről, amint lassan gyilkolom magam, nem foglalkoztam a teendőimmel, sem a kávézóval, sem azzal, hogy napokon belül elő kell állnom egy projekttel Adelaide-nek. És végképp nem foglalkoztam Costa-val. Szívtam magamba a füstöt, megnyugtatott, úgy éreztem, mintha egy teljesen más világban lennék. Az én világomban. Még az sem érdekelt, hogy cigarettám tűzparazsa a csizmámra hull, tiszta hamussá téve azt.
- Jó reggelt, Miss Graham! - Kinyitottam szemem és egy mosolygós idős nővel találtam szembe magam. A kávézóval szembeni társasházban lakott papagájával, akinek minden reggel vitt a saját készítésű teasüteményemből. Most alaposan felöltözött még arra a pár méternyi útra is, melyet meg kellett tennie a kávézó és lakása ajtaja közt. Citromsárga esőkabát volt rajta, egy vastag, piros övvel teste köré kötve, a kabát kapucniját pedig fejére húzta, s a benne levő madzagot is erősen megszorította, le ne essen fejéről.
- Üdvözlöm Mrs. Milman - ellöktem magam a fától és rámosolyogtam az idős hölgyre. - A szokásos reggeli teasüteményért jött?
- Igen-igen! De fejezd csak be a dolgod, kedves. - A néni aprót rázkódott és kezdtem érteni miért öltözött fel annyira. Nyilván nem bírja a hideget. A kukához sétáltam és elnyomtam az oldalán a parázsló cigit, majd belehajítottam a szemétgyűjtőbe.
- Már végeztem is! Jöjjön Mrs. Milman - intettem kezemmel a kávézó felé, ő pedig mosolyogva ment be. Trappoltam néhányat a bejárat előtt, hogy lerázzam csizmámról a nedves parazsat. Miközben beléptem megfordítottam az ajtón a táblát, így már a "NYITVA" felirat tárult a vendégek szeme elé.
Mrs. Milman-el együtt a pulthoz sétáltam és kiszedtem néhány teasüteményt a sütitárolóból, melyet Gardeniaval szép fehér festékkel kipingáltunk, így egyedivé téve az egyedi készítésű süti tárolását.
- Arra gondoltam, kedveském, te és Gardenia nővéred eljöhetnétek hozzám. Készítenék nektek egy tepsivel az én különleges rakott tésztámból. - Elmosolyodtam a néni megjegyzésén. Amióta ismerjük, azt hiszi Gardenia és én testvérek vagyunk, mi pedig úgy ítéltük meg, hagyjuk ebben a hitben a nénit. Elvégre mi is inkább testvérekként tekintettünk mindig is egymásra. Ráemeltem Mrs. Milman-re a tekintetem, miközben egy a kávézó nevével ellátott papírzacskóba csomagoltam a sütiket.
- Igazán kedves, Mrs. Milman, de igazán nem kell miattunk fáradnia.
- Ugyan, kedves! Nem fáradtság. Tudod, a fiam még mindig nem hajlandó megkaparintani magának egy feleséget, így nincs se menyem, se unokám akinek főzhetnék. - Mrs. Milman arcán szomorúság ült, mely azonban egy csapásra eltűnt, mikor Gardenia a konyha csapóajtón kihajolva mosolyogva megszólította.
- Én szíves örömest ennék akár két tepsivel is Mrs. Milman rakott tésztájából - nevetett aprón mondata végén a vörös lány. Én csak megráztam a fejem, majd végül belementem a meghívásba.

A reggel minden egyes perce menetrendszerűen történt. Harangozik az ajtó feletti csengő, új vendég, saras fehér padló, vendég mosolyogva kiszolgálása, fehér padló feltörlése, szitkozódás Gardenianak a fehér padlója miatt, harangozás és az egész elölről. Az eső egyetlen átka, hogy minden csupa sár. Főleg a kávézó fehér csempéje. Szerintem soha nem fogom elégszer elmondani Gardenianak, hogy mennyire rossz döntés volt ez a csempe, ő meg nem fogja elégszer elmagyarázni nekem, hogy de jól fest és úgyis felmossuk. Mondtam is neki, hogy nyugodtan mehet ő kétpercenként felcsutakolni a csempéjét, ha annyira szereti. Soha nem volt dolog, amit annyira utáltam, mint a kávézó padlóját.
Tíz óra felé, úgy ítéltem eljött az ideje egy újabb szál cigarettának, így miközben a pultot takarítottam meggyújtottam egyet. A vendégeket nem zavarta, gyújtottam rá máskor is a kávézóban. Azonban mikor Gardenia visszaért a pékkel való megbeszéléséről és én cigivel a számban szolgáltam ki épp az egyik fickót, már nem volt olyan fényes a helyzet.
- Mira Graham! Most azonnal takarítsd el azt az átkot a szádból és söpörj fel! És nyisd ki az ablakokat! Jóságos ég, mit hittél? - Gardenia feje vörösre váltott és még hajánál is sötétebb árnyalatú volt. Barátnőm kiakadása engem és a vendégeket is szórakoztatott, mégis mikor úgy ítéltem a vérnyomása lassan eléri a kritikus magasságot, elnyomtam a cigarettám a mosogatónál, majd kidobtam.
- Nyugalom Gardenia! Elnyomtam és a vendégeket amúgy sem aggasztotta. Ha meg amiatt lettél ideges, hogy összehamuztam a padlót, nem kell aggódnod, feltakarítom.
Éreztem, hogy ezzel a húzásommal rendesen magamra haragítottam Gardeniat, s elkezdett furdalni a lelkiismeret. A vörös lány arca azonban ellágyult, majd ajkait beharapva gondolkodott pár percig.
- Menj a konyhára, én átveszem a kiszolgálást és takarítást, te készítsd el a rendeléseket.
Bólintottam, majd elvonultam a kis konyha zugába.
Fél tizenkettőkor Gardenia vissza állt a rendes menetrendre, mert bár én szoktam főzni ő meg felszolgálni, mindkettőnknek meg van a maga szerepe. És ebédidő idején az az optimális, ha mindenki azt csinálja, amiben a legjobb. Így hát Gardenia visszatért főzni és szendvicseket csinálni, míg én elfoglaltam méltó helyem a kiszolgáló pult mögött. A vendégek megállás nélkül érkeztek én pedig mosollyal az arcomon fogadtam őket. Mindnyájukkal társalogtam picit, érdeklődtem felőlük és ők is felőlem. Szerettem ezt csinálni, megismerni a vendégeinket. Úgy éreztem, ettől lesz teljes ez a hely, a kedvességtől és az egymást jól megismeréstől. Az egyetlen dolog amiben igazán magabiztos vagyok, az a vendégek kiszolgálása. Már amikor nem töröm-zúzom szét az étkészletet.
Délben a kis ajtó feletti csengő szorgosan csilingelt, azonban az egyik csilingelés alkalmával ledermedtem. Figyeltem, ahogy leül az ablak melletti asztalhoz, oda, ahol előző alkalommal is ült, majd tekintetét rám emelte. Arca határozott, komoly volt. Nehezen, de elemeltem róla tekintetem, majd jegyzetfüzetemmel asztalához lépkedtem.
- Azt hittem megegyeztünk, hogy többet nem találkozunk - hangom határozatlanabb volt, mint amilyenre számítottam volna.
- Azt mondtam, nem szólok hozzád többé, és így is fogok tenni. Csupán arra kérlek, hozz nekem egy zöld teát.
- Rendben. Mézzel vagy cukorral? - Kérdésemre csak felmutatott egy kettest. - Szóval cukor? - Bólintott. Különös érzés kerített hatalmába ridegségétől, olyan volt mintha idegenek lennénk. Elvégre azt kértem tőle ne keressen többé, jó ha idegenként kezel. Ajkam beharapva a pult mögé indultam. Éreztem, hogy lában remeg, de nem értettem miért lehetett. Útközben még felvettem egy másik rendelést, majd elkészítettem Costa számára a teát. Bár nem kért, nem is kérdeztem, de raktam két karika teasütit a csésze mellé, majd lassan elindultam. Bizonytalan léptekkel haladtam felé. Egy füzet volt előtte, kezében grafitot tartott, mely gyorsan járt a füzet lapján. Kíváncsian figyeltem, amint az asztalához értem, azonban amikor észrevett felemelte füzetét és mellhasához szorította azt.
- Raktam mellé néhányat a teasütimből, hátha ennél pár falatot. - Ezt miért kellett megosztanod vele? Nem emlékszel? Nem törődsz vele! - Umm. Jó...Teázást.
Tekintetét rám emelte, de nem mondott semmit. Még csak egy halvány mosoly sem suhant át az arcán. Bólintottam, majd visszasiettem menedékembe. Felvettem a következő rendelést, egy csirkemellsalátát és egy csésze kávét, majd elindultam az asztalok között. Costa-ra pillantottam. Megint a füzetébe merült, arcán látszott, hogy koncentrál. Majd egyszer csak felemelte tekintetét és egyenest rám tekintett. Nem keresett a szemeivel, pont oda nézett, mintha érezte volna merre vagyok. És ekkor elvesztem. A térdembe hirtelen nyilallt bele egy szúró érzés és megbotlottam, magamra borítva a kávéscsésze tartalmát és a csirkesaláta egy részét.
Megsemmisülve álltam a helység közepén. Éreztem az emberek tekintetét magamon, hallottam, hogy páran felnevetnek, a nő, akié az étel és ital lett volna, dühösen meredt rám és esküszöm hogy elhagyta a száját egy Istenkáromlás. A forró kávé égetni kezdte a bőröm, a szemem pedig elhomályosult. Úgy éreztem, másodperceken belül összetörök, és nem tudtam miért. Miért érintett meg ennyire a bénaságom? Hisz már előfordult párszor. De mégis. Mintha a halk kuncogások most éles röhögések lettek volna, mintha az emberek tekintetei úgy fúródtak volna belém, mint a puskagolyók. És ott volt Costa. Nem voltam képes figyelmen kívül hagyni, pedig azt akartam. De egyszerűen nem voltam képes kiverni a fejemből, ráadásul ő volt is olyan pofátlan, hogy megjelenjen a munkahelyemen.
Lenéztem magamra. Fehér blúzom kávé áztatta volt és bőrömhöz tapadt, s a fehér padlón is éktelenkedett néhány sötét folt. Az egész napom egy kudarc volt. Összekaptam Gardenia-val, béna voltam és a Costa-val kapcsolatos érzéseim is nyomtak rajtam egyet lefelé. Szememből kifojt az első csepp könny. A kezemben levő tálat és csészét a nő asztalára helyeztem, akié a rendelés lett volna, majd kikötöttem a kötényem és azt is az asztalra tettem.
- Elnézést, hölgyem - suttogtam, majd gyors léptekkel az ajtóhoz lépdeltem, s már kint is voltam. Nem érdekelt, hogy az eső abban a pillanatban épp szakadt, sőt, inkább jól esett. Arcomon a könnyek együtt folytak le az esőcseppekkel. Egy idő után már nem tudtam melyek a könnyeim, s melyek az eső cseppjei. Karjaim magam köré fontam, fáztam. A blúzom vizes és kávés volt. De nem akartam visszamenni. Szívesebben voltam az esőben magammal és a könnyeimmel. Majd megéreztem, hogy valaki mellettem áll és engem figyel. Tekintetem felé emeltem, bár nem láttam élesen könnyes szemeimtől, alakját mégis határozottan láttam magam előtt.
- Annyira szerencsétlen vagyok - zokogtam, s elfordítottam fejem.
- Megígértem, hogy nem szólok hozzád, szóval ezt most csak úgy magammal beszélem meg. Mindenkinek vannak jó és rossz napjai. Mira Graham-nek ma rossz napja volt. És igen, nevetséges volt, ahogy magára borította a kávét, de én nem nevettem rajta. Tévedni emberi dolog, ahogy megbotlani is. Megtörténik, ha akarjuk, ha nem. De nem az számít, amiben hibázunk, hanem hogy mit tanulunk abból a hibából. És Mira Graham mit tanult ebből? Nyilván azt, hogy figyeljen a lába elé.
- Goromba voltam veled. Nem akarlak a közelemben, mert kedvellek és én általában vagy elveszítem, vagy eltaszítom azokat, akik fontosak nekem. De ha nem vagyok veled, akkor is a fejemben jársz, pedig nem is régóta ismerlek. Mégis mintha mindig is ismertelek volna. És amióta találkoztunk szétszórt vagyok és még annyi önbizalmam sincs, mit amennyi eddig volt. Nem tudom mi van velem.
- Mira Graham jelenleg egy zavart lány, de biztosan összekapja magát. Én pedig várom, hogy találkozzak azzal a magabiztos lánnyal. - Costa ekkor emelte csak rám tekintetét. Tényleg olyan volt, mintha nem is velem beszélne, mégis sokat jelentett számomra. Lelkemre megnyugvás ült, s már azt is elfeledtem, mi történt odabent.
- Köszönöm - mondtam hálásan, ő pedig halványan elmosolyodott.
- Bármi is legyen Mira Graham problémája, jobban jár, ha nem áll kint sokáig az esőn, mert alaposan megfázik. - Vettem a célzást és bementem a kávézóba. Ő azonban nem követett, már az út túloldalán sétált a város központja felé.
Asztalához léptem, ahol, mint előző alkalommal, a csésze alá csúsztatva megtaláltam a tea árát. Szomorúan vettem észre, hogy a teasütikhez hozzá sem nyúlt. Felvettem a pénzt az asztalról, s ekkor tűnt fel, hogy egy cetli is van a pénzérmék közé fogva. Letettem a csészét, meg a pénzt, s szemöldököm ráncolva hajtogattam szét a papírt. Szemeim elkerekedtek, amikor egy vázlat szerű rajzot pillantottam meg. Én voltam. Bár nem hasonlított teljesen rám, mégis rám hasonlítottak a papíron levő vonalak. A lány a rajzon lefelé tekint a kezében levő jegyzetfüzetre, arcán apró mosoly látszik, mégis szomorúnak tűnik. Ahogy figyeltem a rajzolt, szomorú lányt miközben hátrafelé mentem, hogy megszabaduljak nedves ruháimtól, az én arcomra mosoly telepedett, s aznap már el sem tűnt. 

ÉRTESÍTŐ-CETLI

Drága művészkék! 

Feliratkozók, sunyiban olvasók és idetévedők. 

Hosszú ideje nem volt már aktív a blog, amely köszönhető az iskolának, a zavaros szabadidőmnek és az ihlethiánynak is. Ostoroztam is magam az elmúlt napokban, mivel ez a történet az, amit tényleg szeretnék végig vinni. Nagyon a magaménak érzem és szerintem tudok még sok minden jót belefűzni ebbe a kis "könyvbe". 

Tehát ha még nem tántorodtatok el teljes mértékben a blogtól, Mirától és Costa-tól, akkor remélem szívest örömest követitek tovább a két művész életének alakulását. :) 

Hálásan köszönöm nektek, ha türelmesek vagytok! 

Ölelés, K 

VI. Hattyúk tava

VI. Hattyúk tava

Egy álom olykor jaj, de szép!

Egy újvilági tündérkép,

A lélek mosolyogva jár,

S bekerít a napsugár.

És ott fenn, a fák között

A tiszta égbolt rámköszönt.

S ha int a fény: nincs mitől félj.

Csak színes lesz az égi kék.

[zene]

- Akkor az Angyalvár maradjon? – Egy idős férfi hangját hallottam, szavai itt-ott megremegtek, amiből kikövetkeztettem, hogy igen idős lehet már.
- Igen, mindenféleképpen. Szerintem az a legjobb mind közül, még ha az embereknek nem is tűnt fel. Viszont egy valakinek biztosan megragadta a figyelmét, és bár kételkedtem egy darabig abban, hogy ez maradjon itt, felnyitotta a szemem, hogy a művészet lényege az önkifejezés. És ez teljes mértékben önkifejezés – Anthony szavai megmosolyogtattak, bár nem igazán értettem mi is a pontos téma. Azt pedig végkép nem, hogy miért ő dönt a festmény sorsáról. Úgy gondoltam elég a hallgatózásból, így megtettem az utolsó pár lépést, és máris a fényes galériában voltam.
- Jó napot! – Kezemmel idétlenül intettem Anthony és a vele szemben ácsorgó idős férfi felé.
- Szia – mosolygott rám Anthony és intett, hogy menjek oda. – Mira ő a galéria egyik társtulajdonosa, John. John ő itt pedig Mira.

- Oh. Ő lenne az az elragadó kishölgy, akiről meséltél Anthony?
- John! – Anthony dühösen nézett a férfira, aki megfogta kezem és gyengéd csókot lehelt rá.
- Nem is zavarlak tovább benneteket fiatalok. Igazán örültem kisasszony, remélem, sokszor látom még itt. – Néhány pillanat alatt eltűnt egy ajtó mögött, én pedig pár pillanatig utána néztem. Azt hiszem elég hatásos lelépés volt. Tekintetem Anthonyra vezettem.
- Te valami kurátor féleség vagy? – A hallottakból arra jutottam, Anthony minden bizonnyal egy

kurátor és azért dönt az Angyalvárról.

- Nem. Nem vagyok kurátor – mondta nevet.

- Akkor miért te döntesz arról, hogy az Angyalvár itt maradjon-e? – Kezemmel a tőlünk nem messze levő festményre mutattam.

- Mert az enyém - mosolygott büszkén. Beszarás. Ennyi pénze lenne, hogy meg tud venni egy festményt?

- Te megvetted? – Kérdésemen hangosan felnevetett.

- Nem. Én festettem. – Most én nevettem fel kijelentésén, viszont ő teljesen komoly tekintettel fürkészett.
- Ez most halál komoly volt? De hisz, ezt egy római művész festette, és tudtommal te most itt vagy, és.. – Igazán összezavarodtam.

- Anthony Maurizio Costa vagyok, olasz festőművész. Igazán örvendek Graham kisasszony – hajolt meg előttem. Fogalmam sem volt, hogy most nevessek, vagy sírjak.
- Először is. TE OLASZ VAGY? Másodszor, Maurizo, vagy mi is volt a neved, nehéz megjegyezni. Harmadszor. Igazán mondhattad volna, hogy egy híres olasz festő vagy Anthony – fontam össze magam előtt a karom.

- Igen, olasz vagyok – mondta nevetve.

- Utállak. – Tényleg úgy éreztem, hogy utálom. Egyszerűen ő volt a megtestesült álmom, amiről sosem gondoltam volna, hogy előttem fog állni. És ezért őszintén utáltam, túl tökéletes volt.
- Egyébként Maurizio. Édesanyám ragaszkodott egy hagyományos olasz névhez, míg apám inkább olyat akart, ami megállja a helyét az egész világban.
- Azt hiszem Costanak foglak hívni.

- Ez azt jelenti, nem hagysz itt dühösen, amiért elhallgattam magamról egy-két dolgot? – Mosolyogva tett felém egy lépést, amitől kissé megijedtem.

- Nem megyek el. De attól még utállak.

- Miért? – Ajkait lebiggyesztette, bár közben mosolygott és olyan röhejes látványt nyújtott, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Csupán csak azért, mert olasz vagy, festő, a titkolózásaid leszámítva jó fej, és eszméletlenül helyes. – Nem is kapcsoltam, hogy mit mondtam utoljára, csak Anthony fülig érő mosolyát látva gondolkoztam el. – Ne örülj Costa! Nem állt szándékomban ezt mondani, így is túlzott az önbizalmad.
- De kimondtad – nevetett. – És egyébként, milyen túlzott önbizalom? Teljes mértékben szerény vagyok – mondta felháborodva.

- Csak megjegyezném, hogy amikor a kávézóban beszélgettünk, és az olasz művészről kérdeztem, akinek a kiállításán találkoztunk, azt mondtad, hogy ő egy nagyon vonzó pasi, jó humorú és hogy biztosan omlanak érte a nők. Tisztán emlékszem – nevettem.
- De hát nem így van? Te is omlasz utánam – kacsintott rám, én pedig válaszul megforgattam a szemem. – Arra gondoltam, mivel múltkor a vacsoránk nem ment valami fényesen..
- Miattad. – Böktem meg a mellkasát.
- Igen miattam – nevetett. – Ezért most más programnak nézünk elébe. Szóval kapd a kabátod, mert indulunk.
- Elég követelőző vagy Costa. Légy kedves, mert megbántod a kicsi lelkem – biggyesztettem le ajkaim.
- Sajnálom kedvesem. Kérlek öltözz fel jól, mert hideg idők járnak odakint és nem szeretném, ha megbetegednél – ujjaival végigsimított arcomon. Lélegzetem visszafojtottam, szemeim pedig kitágultak, s érintése nyomát még akkor is éreztem, mikor már rég nem érintett.
- Ez már kicsit túlzás – suttogtam.  Ő csak elmosolyodott, majd összefűzte karjaink.
- Olyan helyre akarlak vinni, ahol nem sokszor jártál még – arcán láttam, hogy erősen gondolkodik.
- Könnyű dolgod van. Ez egy nagyváros, én pedig elég antiszociális vagyok, így a múzeumokon és bárokon kívül nem sok helyen jártam. Ott van például az a japán étterem a gésákkal, ahol múltkor jártunk. Nem is tudtam, hogy létezik. Pedig elég jó kis hely.
- Természeti dolgokkal hogyan állsz?

- A kávézó közelében lévő parkba szoktam kimenni néha. Ezen kívül a környezet, amit látok egyenlő a nullával – ujjaim összecsuktam és elé tartottam, ezzel is nyomatékosítva, hogy nem sokat járok a természetben.
- Akkor pontosan tudom, mit csinálunk – mondta boldogan.

Bő tíz percet kocsikáztunk, amely közben végig vitatkoztunk.

- Ne nyúlj még egyszer a rádióhoz – mondta kimérten.

- De nem szeretem ezt a számot – nyomtam el ismét egy másik adóra, ahol számomra szimpatikus zenét játszottak.

- Én viszont ezt szeretem – nyomta vissza.

- Én vagyok a vendég, és a vendég minden kívánságát teljesíteni kell – mondtam diplomatikusan, majd ismét átkapcsoltam.

- Graham, komolyan lecsaplak. – Mondata közben ismét kapcsolt.
- Rendben, feladom. – Duzzogva hátradűltem, majd ujjaimmal a napellenzőmről lelógó illatos medvét kezdtem ütögetni. – Ugye haza is viszel, mert nem áll szándékomban ennyit gyalogolni.
- Hát a tervem az volt, hogy eladlak valakinek, aki idegesítő személyekkel kereskedik.
- Remek. Legalább nem kell hallgatnom tovább a béna akcentusod – néztem rá mosolyogva. Egyébként imádom az akcentusát, akár egész nap tudnám hallgatni, ahogy beszél.
- Bénának tartod? Pedig általában bejön a csajoknak – fordult felém és kacsintott, majd gyorsan visszafordult az út felé.
- Nem tudom, milyen lányokkal társalogsz, de szörnyű az ízlésük biztosan.
- Te is velem társalogsz – mondta nevetve.
- Csupán csak azért vagyok itt és társalgok veled, mert örökre megharagudtam rád, és elvárom, hogy kárpótolj a kegyetlen hazugságodért – magyaráztam meg az okát miért is töltöm szabadidőm vele. Jó. Lehet, hogy kedvelem, annak ellenére, hogy idegesít. Magam sem tudom.
- Mindenkinek vannak titkai. – Arca komoly volt, és mintha egy árnyék suhant volna át rajta. Valahogy olyan érzésem volt, van még valami, amit nem szándékozik megosztani velem. – De te tudod egy titkom, most te árulj el valamit.
- Már elnézést, de a személyiséged nem szerepel azon a listán, amelyeken a titkok témáját jegyzik. Titok lehet egy gyilkosság, erőszak, megcsalás vagy esetleg egy ciki hobbi. De ez nem titok Costa.
- Kinek mi a titok. Tudod, otthon ismernek, így semmi esélyem a magánéletre. Itt viszont nem tudják ki vagyok, te sem tudtad és ez kecsegtetett. Nem azért áltál velem szóba, mert tudtad ki vagyok. Bár úgy érzem, már jobban jóban lennénk, ha tudtad volna, hogy olasz vagyok – nevetett.
- Tévedés. Attól még hogy olasz vagy, nem kedvellek jobban – magyaráztam sértődötten.
- Szeretnéd, hogy beszéljek olaszul – kérdezte féloldalas mosollyal.
- Légyszi ne – suttogtam és megint az illatos mackót kezdtem lökdösni.

Úgy éreztem, ha hallanám, ahogy olaszul beszél, ott ájulnék el. De nem szabad ilyen gyorsan elítélnem, nem kedvelhetem meg csupán csak azért, mert olasz. Bár már az első találkozásunkkor megkedveltem, még ha pár mondatot is váltottunk egymással. Tulajdonképpen, akkor még nem tudtam, hogy olasz, szóval azelőtt kedveltem, hogy megtudtam róla ki is ő, és hogy honnan jött. Tehát akár már szerelmes is lehetnék belé. Ha már egyesek szerint létezik az a bizonyos „szerelem első látásra”, miért ne létezhetne olyan, hogy „szerelem első vitatkozásra”.

Gondolataimból ő rántott ki, ami most jól jött, mert éreztem, hogy agyamban egyre nagyobb idiótaságok keringenek. 
- Miért bántalmazod a medvém? – Szemével óvatosan engem figyelt, még mindig ügyelve, hogy biztonságosan vezessen.
- Annyira aranyos. És illatozik amikor meglököm, mint egy illatos kis piñata – nevettem.
- Po nem aranyos. Ő férfias és erős medve, vigyáz, hogy ne lopják el a kocsit. Hűséges társam és illatosítóm már hosszú-hosszú ideje. – Mutatóujjával meglökte a macit, aki folytatta lengedezését.
- Tehát Po-nak hívod az illatosítód?

- Nem vagyok olyan kegyetlen, hogy illatosítónak hívjam – biggyesztette le ajkait.
- Mert az természetes, ha Po-nak hívod – nevettem.

- Most miért kötözködsz? Neked is tetszik Po, nem?

- De.

- Na látod. Ha tényleg, igazán szereted, akkor nem bántod meg az érzéseit – nézett rám jelentőségteljesen. – Megígéred, hogy nem okozol neki több fájdalmat?
- Igen, meg. Te idióta – legyintettem és még egyszer meglöktem Po-t.
- Meg is érkeztünk – állította le a kocsi motorját. Nem láttam semmit a parkolót körbekerítő bokroktól, pedig igazán kíváncsi voltam.

Costa kiszállt, majd gyorsan az oldalamra sietett, de én már ki is pattantam a kocsiból. Nincs szükségem ajtónyitogatóra, köszönöm. Kedves, meg udvarias gesztus, de nem várom el senkitől, főleg nem egy random sráctól. Azért rámosolyogtam, és hogy mégse érezze magát haszontalannak, a kezébe nyomtam a palack vizem, ami túl nagy volt a táskámhoz. Vagy kötélre lógatott pénztárcámhoz. Nem is tudom, mire hasonlít jobban.

Nevetve, fejét csóválva vette kezébe a vizem, majd intett kezével, hogy kövessem. Néhány métert sétáltunk a bokrok mentén, majd egy nagy boltíves fakapuhoz értünk, Costa pedig nagy lendülettel már be is ment rajta. Bizonytalanul fordultam be. Nem tetszett ez az „én megyek elől, te meg követsz” játék, így gyorsan mellé lépkedtem. Csak utána szemléltem körbe. Egy tópart volt.

Rájöttem, hogy tényleg nem ismerem a várost, amiben élek, pedig már majd’ egy évtizede növelem a lakosságát.
- Jártár már itt? – Fordult felém Costa, miközben egy farönkökből kirakott sétányon haladtunk.
- Nem, még nem. Nem értem, honnan ismersz olyan sok helyet, mikor nem is itt élsz?
- Sokszor jártam már a városban, Adelaide-nek hála. Szeret iderángatni, mondjuk, szívesen jövök. Szeretem a változatosságot, itt pedig merőben más, mint Rómában. De a lényeg, hogy már bejártam az egész várost, így ismerem minden titkát és csodáját – mondta mosolyogva.
- Így már világos – bólintottam, aminek következtében kalapom előrecsúszott. Gyorsan megigazítottam, s próbáltam úgy tenni, mintha misem történt volna.
- Szerintem ez a legszebb hely errefele. – A parthoz értünk, amely mentén kis sziklák, nagy kövek helyezkedtek el. Bár hűvös idő volt, a nap sütött és ez adott némi melegséget. Costa egy padhoz ment, én pedig követtem, s vele együtt leültem. Pár percig csöndben ült, míg én a tájat pásztáztam. Már a külvárosban voltunk, állapítottam meg. A tó nem volt nagy, a túlpartja mégis elég messze volt tőlünk. A tavat körülvevő terület szépen zöldellt a frissen ültetett fűnek köszönhetően. A fák levelei már szinte teljesen megfogyatkoztak, mivel már tél elejében jártunk.

Tekintetem egy fehérség ragadta meg. Egy hattyú volt, melyet nem sokkal mögötte követett egy másik szintén gyönyörű fehér és néhány kicsi barna hattyú bébi.
- Én csak Hattyúk tavának hívom. Sok hattyú él itt, gondolom, mert kellemes az idő erre felé. Nem túl meleg, de nincsenek mínusz fokok sem.  Otthon, a zajos Rómában nem sűrűn fordulnak elő hattyúk, így szeretek idejönni, nézni őket – mesélte Anthony.
- Gyönyörű madarak – nézegettem tovább az úszó hattyúkat. Mindig is szerettem a madarakat, az ablakomban élőkkel is jó szomszédi viszonyt ápoltam. – Szeretem a madarakat. Néhány kis veréb lakik a nappalim ablakában, szeretem figyelni a kis életük – osztottam meg Costával is a madarakkal való kapcsolatom.
- Az én lakásom körül olyan zaj van, hogy nem lennének képesek ott élni. Bár engem annyira nem vonz a dolog, hogy az ablakomban lakjanak. Nem kell nekem, hogy összeszarjanak ott mindent. – Elnevettem magam kijelentésén.
- Halkan, még meghallják a hattyúk, hogy szidod rokonaik és megtámadnak minket – mondtam suttogva, mintha tényleg attól tartanék, hogy megtámadnak a madarak.
- Szerintem először velem végeznének. Utána téged pedig hattyúvá változtatnának és velük kellene élned, amíg egy herceg meg nem ment.
- És mond, drága mesélő, eljön a herceg megmenteni? – Izgatottan, szemeim tágra nyitva fordultam felé.
- Igen. Én leszek az – húzta ki magát büszkén.
- De téged nem hogy megölnek? – Nevetve, szemöldököm felhúzva néztem rá.
- Megtámadnak, azt hiszik, hogy végeztek velem, de ilyen varázslatos herceg vagyok, ezért nem halok meg. Így el tudok jönni megmenteni önt, Mira kisasszony – hajolt meg.
-   Remélem gyors leszel, mert nem szeretnék évszázadokat hattyúként élni.
- Rohanni fogok. De gyere, együnk valamit – fogta meg a karom és húzott fel, s szinte rohanva haladt egy kerek faházikó felé.

Az étteremben jó pár ember ücsörgött. Bájos kis hely volt, fa falain nagy ablakokon szűrődött be a fény. De Costa nem állt meg egyik asztalnál sem, kiment egy kétszárnyú ajtón, mely egy mólóra vezetett. Itt szintén asztalok voltak és még többen eszegettek, ittak itt, mint bent. Anthony odavezetett egy asztalhoz, majd kihúzta nekem a széket. Hagytam, hogy betolja alattam, majd ő is helyet foglalt velem szemben. Oldalra nézve a napfénytől csillogó tavat láttam, melyen ott úszkáltak a hófehér madarak. Értem Costa miért szereti.

Egy pincér jött az asztalunkhoz étlapokkal. Gyorsan átfutottam a választékot, majd délután lévén egy egyszerű, uzsonnának tökéletes étel mellett döntöttem. Costa egy hamburgert kért kólával, míg én gyrost, mozarella salátával és narancslevet.

Amíg az ételeinket vártuk, kérdezz-feleleket játszottunk. Először Costa kérdezett.
- Főiskolára vagy egyetemre jártál?
- Nem jártam egyikre sem. Gimnázium után rögtön a kávézóban kezdtem dolgozni, mivel Gardénia volt a gyámom, nem tudta volna finanszírozni.

- A gyámod? – Meglepődve nézett rám.

- Most én kérdezek Costa! Mit csinálnál, ha nem lennél híres festő, tele pénzzel?
- Ez egy elgondolkodtató kérdés. Szerintem nem csinálnék semmit, nem is élnék – merengve nézte kóláját. Csalódottan néztem, ahogy iszik belőle. Sokkal izgalmasabb válaszra vártam, amikor folytatta. – Én művész vagyok. Ha nem ez lennék, nem tudom, mit csinálnék, ha nem vált volna be a dolog. Ha nem talált volna meg Adelaide, hogy támogassa a nemzetközi sikereim. Ha az olaszok nem lennének annyira művészetkedvelőek. Sok a ha, és ez mind a szerencse műve igazából. De. HA nem vált volna be a hobbim, apám cégénél dolgoznék, ami valljuk be, elég unalmas élet lenne.
- Huha. Azt hiszem ez egy kielégítő válasz volt – nevettem, Costa pedig rám mosolygott.
- Szóval meséld el, miért a kávézós csaj a gyámod? Azt hittem ő a barátnőd. – Mielőtt belekezdtem volna silány életem elregélésébe, szívószálammal kortyoltam párat frissen facsart narancslevemből.
- A szüleim nyolc évvel ezelőtt meghaltak. Ennek a kifejtését most inkább kerülném, majd egy másik alkalommal – emeltem egy pillanatra tekintetem Costára, majd kezemmel poharam forgattam, s azt néztem inkább beszéd közben. – Gardénia anya húga volt, húsz éves volt akkor, én tizenhárom. Nagy volt a korkülönbség Gardénia és anyám között, így testvérekként nőttünk fel. Csupán hét év van közöttünk. A nagymamám volt az utolsó élő rokonunk, de ő egy intézetben élt akkor már jó pár éve, így Gardénia lett a gyámom. Csupán húsz évesen megörökölte anyám és apám minden vagyonát, az én nagykorúvá válásomig, a kávézót, mely a nagymamánké volt, de anya üzemeltette, és ráadásnak még megkapott engem, egy gyereket. Nem tudom milyen lehetett neki, de biztosan nagyon nehéz.

Két év múlva a nagymamám is meghalt szívelégtelenségben, így Gardénia megörökölte a kávézót. Három év múlva nagykorúvá váltam, így hozzáférést kaptam az örökségemhez. Csak kevés pénzt vettem ki, azt is mert nagyon szükséges volt, de az örökségemből csak az apától rám maradt lakás az, amit használok. Volt ugyan félrerakva pénz a szüleim számláján, amit az egyetemi éveimre szántak, de úgy döntöttem azt is majd akkor használom, ha biztos jövőt építek. Nem gondoltam fontosnak a főiskolát. Inkább azt tartottam fontosnak, hogy segítsek Gardéniának amiben csak tudok. És ez lenne a gyámság és a főiskola magyarázata – néztem szomorúan narancsitalom.
- Sajnálom, hogy így alakult a múltad – nézett jelentőségteljesen szemeimbe Costa. – De nem vágytál rá, hogy ott hagyd a kávézót és azt csináld amit szeretsz, fess?
- De. Sokszor képzeltem, hogy majd valami nagy fordulat folytán jobbra fordul az életem és megélhetek abból, amit szeretek. De ez sajnos nem így megy. A művészetből nehéz jövőt biztosítani, ezáltal a festészettel kapcsolatos jövőképem csak egy képzelgés maradt. És a képzelgésből nem lehet megélni, az nem éltet. Kell, hogy legyen realitás, egy valós dolog, ez pedig a kávézó. A valódi dolgok azok, melyek eltartanak minket, a művészet pedig csak egy menedék a szomorú valóságban. – Mindig is nehéz volt elfogadnom, hogy nem csinálhatom nap, mint nap azt, amit imádok. Már épp hogy elfogadtam, ekkor azonban jött Costa. Ott ült velem szemben, és ő volt a bizonyíték, hogy ha kitartó vagy, megtörténhet bármi. – Neked hogy sikerült elérned ennyi mindent a művészettel?
- Nem volt az olyan egyszerű – nevetett halkan, s láttam arcán, hogy összeszedi, mit is mondhatna. – Rengeteg helyre elküldtem a portfóliómat, mire akadt olyan, aki úgy vélte lehet belőlem valaki, hogy az alkotásaim említésre méltók. Eleinte talán még tőled is bizonytalanabb voltam, de segítettek, elhitették velem, hogy ha hiszek benne és kitartó vagyok, akkor az álmaim megvalósulhatnak. És tényleg, egyre feljebb léptem, míg végül Olaszországban rengetegen megismertek. Ezután jött Adelaide, aki segített, hogy még feljebb jussak. Egészen biztos vagyok benne, hogy neked is segíteni fog, Mira.

- Csodálom a kitartásod – mosolyogtam rá. – Bevallom, megfordult a fejemben, hogy nem kellene elfogadnom Adelaide támogatását. Úgy érzem, nem lenne igazságos egyedül hagynom Gardéniát a kávézó gondjaival, bajaival. De közben meg érzem, hogy ez az én nagy, és talán egyetlen lehetőségem, hogy azt csináljam, amit szeretek.

- Anya mondja mindig, hogy ahhoz, hogy boldog légy, néha olyat kell tenned, ami nem feltétlen okoz örömöt a körülötted lévőknek. És ez így is van. Nem élhetsz mások elvárásai szerint, ha téged az nem tesz boldoggá. Ha el akarod fogadni Adelaide ajánlatát, fogadd el. Nem kell sehova menned, a városban maradsz, így olykor akár még be is segíthetsz Gardéniának. Biztos vagyok benne, hogy Gardenia jobban örül az eljövendő sikerednek, mint te. – Costa arca csupa pozitivitást és örömet sugárzott, nem is tudtam elképzelni, hogy valami negatív lenne az életében. Maga volt a pozitivitás, s ezt a gondolkodást rám is áttapasztotta.
- Igazad van. El kell fogadnom mindenféleképpen.
- Akkor erre együnk – bólintott nevetve az előttem lévő tányérra, melyet eddig észre sem vettem.

Nagy étvággyal fogtam hozzá az ízletes ételnek, s evés közben a tavat, a hattyúkat és Costát figyeltem. Mind a három gyönyörű és megnyugtató volt, úgy éreztem ott tudnék ülni egész hátralévő életemben a gyengéden rám vetülő napsugarak fényében fürödve.  

V. Barátság

V. Barátság

Nem, nem is szerelmesek, de valami olyasmi volt ez, ami összetéveszthető volt a szerelemmel, ha az ember nem rendelkezett még viszonyítási ponttal ezen a téren: egy olyan érzés, amelyben a barátság, a csodálat és a gyengédség határai összemosódtak; az eddig magunkban fogadott és rendezetlenül visszatükrözött érzések véglete volt ez.

- Anthony? Te is művész vagy? – Értetlenül néztem a fiúra.

- Hát, most már nem csak a keresztnevem tudod – mosolygott rám, majd legdühösebb tekintetével fordult Adelaide felé. – Lesz miről társalognunk.

- Én megyek is vissza a barátomhoz, nem akarok tovább zavarni – kezdtem búcsút venni tőlük.

- Nem zavarsz Mira kedves – simított végig gyengéden a karom Adelaide.
- Mindenesetre visszamegyek Domhoz. Nem viseli jól az egyedüllétet. Örültem, hogy összefutottunk

Adelaide, Anthony – bólintottam feléjük, majd Dom keresésére indultam.
Kicsit talán hazudtam, mikor azt mondtam Dom nem szeret egyedül lenni, mivel igazából nem is nagyon szokott egyedül lenni. Mindig talál társaságot, ez az, ami nekem sosem ment. Nem vagyok egy közvetlen típus.

Dominicra a teraszon bukkantam rá, éppen egy lány csimpaszkodott a nyaka körül, Dom pedig unott fejjel hallgatta a lány csacsogását. Barátom tekintete felragyogott a maszk mögött mikor meglátott, s elkezdte a lányt lehámozni magáról.
- Ááh, drága Mira, már hiányoltalak – mondta kétségbeesett hangon. Rajtam volt a sor, hogy kimentsem a lány ádáz karmai közül. Csak egy szokásos este Dommal.
- Egy percre sem hagyhatlak magadra anélkül, hogy valaki a nyakadba ne vetné magát – kérdeztem szomorú hangom, s bár maszk volt rajtam, szemeimmel is csalódottságot próbáltam tükrözni. A lány zavarában szőke fürtjeit kezdte igazgatni, tekintetem próbálta elkerülni.
- Oh drága, tudod, hogy nálad csodásabb lány nincs ezen a világon – lépkedett hozzám Dom, s átkarolva vállam egy puszit nyomott arcomra.
- Akkor mit csináltál itt a szőkével? – mutattam a lány felé.
- Én csak kijöttem ide, ő jött utánam, de én soha nem akartam volna tőle semmit. – A lány meglepődve figyelte a társalgásunk, majd egy dühös tekintettel jutalmazva minket, visszament a bálterembe.
- Jössz nekem egyel – mondtam Domnak mosolyogva, s tenyerem tartottam, hogy összepacsizzunk.
- Szerintem már minimum hússzal jövök neked – mondta, miközben erősen kezembe csapott.
- Az meglehet – mondtam nevetve. – Szeretnél még néhány lánnyal társalogni, vagy hazafelé vehetjük az irányt?

- Én amondó vagyok, hagyjuk itt ezt a díszes társaságot. Inkább menjünk sörpongozni egyet. – Megindultunk a kijárat felé.

- Kizárt! Utálom azt a játékot – ellenkeztem Dom ötletének.
- Felelsz vagy mersz – vetette fel az újabb ötletet. 

- Nem.

- Igazság vagy hazugság?

- Dom, nem fogok most piás játékokat játszani veled. Ketten amúgy sem az igazi.
- Tudok valamit, ami pont kétszemélyes játék – hajolt a fülemhez.
- Ezt inkább meg sem hallottam – mondtam nevetve.

- Ugyan Mira. Ne mond, hogy neked még soha nem jutott eszedbe – lökött meg gyengéden vállával.
- Mennyit ittál Dom? – Ennek a társalgásnak csak is az lehet az oka, hogy alkoholt fogyasztott.
- Nem annyira vészesen sokat – mondta nevetve.

Már lassacskán az én utcámba értünk, és alig vártam, hogy bebújjak a jó meleg ágyamba. Dom nélkül.
- Szóval ittál – nyugtáztam.

- Attól ez még egy halálosan komoly feltevés volt. Ezer éve ismerjük egymást Mira. Miért ne lehetne valami? – Vállamat átkarolva rám támaszkodott, és azt hittem kitörik a lábam a súlya alatt, ráadásul magassarkúban voltam.

- Pont ez az Dom. Ezer éve ismerjük egymást, így valahogy nem tudom elképzelni a szitut. Amúgy is haverok vagyunk, emlékszel?

- Emlékszem hát. De attól még szexelhetnénk egy jót. – Muszáj volt nevetnem, ez olyan téma volt, ami soha nem jött fel kettőnk között, és nem is számítottam rá. Úgy láttam Dom nem igen fog leszállni erről a témáról.

- Na jó. Menjünk sörpongozni inkább – ragadtam meg karját és visszafelé kezdtem húzni. Dom idióta elméleteitől kettőnkről, kedvet kaptam lerészegedni. Úgyis régen ittunk már együtt egy jót.
- Ez a beszéd! – Hirtelen már nem én voltam, aki húzta őt, hanem ő engem.

Dom tempójában se perc alatt elértünk egy kocsmához, ami előtt számos részeg ember álldogált már. Vagy inkább dülöngélt.

A kocsmába belépve arra számítottam megbámulnak majd a báli ruhám miatt, de a sok részeget pont ez izgatta a legkevésbé, így nem kellett kényelmetlenül éreznem magam. Dominic rögtön a pulthoz vezetett, és kettőt pislogtam, már a kezembe nyomott egy kis poharat. Mielőtt koccintásra nyújtottam volna, megszagoltam és már a szagától elkábultam. Nem akartam belegondolni mi lesz, ha lenyelem. Minden mindegy alapon koccintottam Dommal, majd legurítottam a torkomon a löttyöt. Fintorogva megráztam a fejem, szerettem volna eltüntetni a maró érzést a testemből.

Dominic ismét a kezembe nyomott egy poharat, ami most egy más ital volt. Ezt is megittuk, kellemesebb íze volt, mint az előzőnek. Csak kettő italnál tartottunk, de éreztem, hogy a fejembe száll.
Dom megfogta a kezem, és egy üres terepre vezetett, majd táncolni kezdtünk valami country dalra. Fogalmam sem volt, mit csinálok, csak ugráltam összevissza. És élveztem. A többi kocsmában lévőnek is jó mulatságnak tűnhetett, mert csatlakoztak hozzánk. Szerencsére voltak korunkbeliek is, nem csak az alkoholista ötvenesek, így egész jól mulattunk.

Csak ittuk az italokat az újonnan szerzett barátainkkal, mikor Dom legnagyobb örömére, valaki elüvöltötte, hogy sörpong, így már mentünk is a néhány összetolt asztalhoz, melyen az italok sorakoztak.

 [zene]

Én Dommal voltam egy csapatban, ellenünk pedig két velünk egyidős srác, Dave és Trent. Legbelül tudtam, hogy egyedüli lányként én leszek ennek a játéknak az igazi vesztese. Először én dobtam, és a labdám sajnos nem talált a pohárba. Dominic labdája viszont nemes egyszerűséggel landolt az ellenfél poharába. Trent vidáman itta meg a pohár tartalmát, majd dobta félre. Ezután ő dobott, majd Dave, s mivel mindketten betaláltak, én is meg Dom is lehúztunk egy-egy pohár sört. Ezután ők következtek a bónuszdobással, ami szerencsére nem landolt a poharunkban.

A poharak fogytak, mi pedig elértük a részegség csúcsát, mire végül Trent és Dave legyőztek minket két pohár fölénnyel. Ennek örömére mind a négyen a pulthoz mentünk és ittunk. Ezután pedig elszakadt a kép. 

Arra eszméltem, hogy a hátamnak valami hideg nyomódik. Szememet kinyitva a nappalimban találtam magam, a falhoz nyomva, előttem pedig Dom állt. Ajkai az én ajkaimon voltak, és bár a gondolkodásom kezdett kijózanodni, nem akartam leállítani. Kezemet hasára csúsztattam, és éreztem, hogy nincs rajta felső. Ez után tisztáztam magamban, hogy rólam is lekerült a báli ruha, amely egészen biztosan csupa mocsok lehet.

Lehet, hogy az alkohol tette, sőt egészen biztosan, de élveztem, ahogy Dom ajka az enyémmel játszik. Kezét fenekemre csúsztatta, s felemelt a talajról, majd pár pillanat múlva a kanapén landoltam, ő pedig felém tornyosult. Egy pillanatra elválltak ajkaink, ő pedig a szemembe nézett. Bármennyire is jó volt a szemét nézni, most nem ez volt lényeg. Karjaim nyaka köré tekertem és magamhoz húztam, lábam dereka köré fontam, így próbálva még közelebb húzni magamhoz.

Mikor a bálról jövet felvetette a dolgot, elképzelhetetlennek tűnt, most viszont itt voltunk és igenis valós volt. És jó.

Kezét a hátamra csúsztatta, és a melltartóm kapcsával kezdett babrálni. Viszont hirtelen abbahagyta, s megszakította a csókunkat is. 

- Nem lehet. 

- Tessék? – Ledöbbenve suttogtam. – De hát te hoztad fel ezt az egészet. 

- Tudom. És szeretnék is veled lenni, de nem így. Azt szeretném, ha valaha esetleg együtt töltünk egy éjszakát, akkor a fejed teljesen tiszta legyen – mutatóujjával megkopogtatta a halántékom.

Teljesen logikusnak tűnt, amit mondott, nem voltam beszámítható állapotban. Nem jutott volna eszembe, hogy ezt tegyük, viszont most benne lettem volna. És be kell valljam, hiába az alkohol miatt egyeztem volna bele, most már teljesen elképzelhetőnek tűnt, hogy vele legyek.

Elengedtem nyakát, s lábaimat is elhúztam dereka körül. Már álltam volna fel, hogy a szobámba vonuljak, de visszarántott. 

- Azért még aludhatunk együtt – mondta mosolyogva, s magához húzott. Kissé szűkösen voltunk a keskeny kanapén, de elviselhető volt. Gyorsan álomba szenderültem.

*****

Reggel a nappali ablakában lakó madárkák csicsergésére keltem fel. Hirtelen nem voltam tisztában azzal, hogyan kerülök a nappaliba, majd eszembe jutott a tegnap este. Kényelmetlenség járta át a testem, zavarban voltam, pedig Dom aludt, így nem volt fogalmában a történéseknek.

Tudtam, hogy tegnap a kis kavarásunk az alkohol miatt volt, ennek ellenére szégyelltem magam, hiszen én egyáltalán nem ilyen vagyok. Viszont az alkohol valamiért mégis ezt hozza ki belőlem, pedig anélkül általában félénk és visszahúzódó szoktam lenni.  

Óvatosan keltem fel a kanapéról, hogy fel ne keltsem Domot, majd a konyhába mentem s egy marék napraforgómagot kivéve a csomagolásból a nappali ablakához mentem. Kinyitottam azt, majd a madárkáknak odahelyezett etetőbe raktam a magokat. Pár percig figyeltem a fészekben az apró tojásokat, majd mozgolódásra lettem figyelmes magam mögött. 

- Jó reggelt – köszönt Dom halkan. 

- Neked is – feleltem továbbra is az ablakon kibámulva. Nem tudtam a szemébe nézni a tegnap este után. Nem gondoltam, hogy valaha olyan szituációba kerülök vele, amikor nem merek ránézni, beszélni neki. De ez most pont egy olyan pillanat volt. Legszívesebben kimásztam volna az ablakon és a madárfészek alá bújtam volna, hogy többé senki ne találjon rám. Legalább a madaraknak kényelmes, puha lennék.  

- Mira? – Párszor szólítgatott mire kapcsoltam. Óvatosan hátratekintettem rá a vállam felett, nem mertem felé fordulni. – Tudom, hogy most kényelmetlenül érzed magad a tegnapi miatt, de nem történt semmi. Tulajdonképpen csak csókolóztunk – a mondat végére elhalkult hangja. Továbbra is vállam fölött néztem rá, ami szerintem kissé rémisztően nézhetett ki. – Oké, akkor én most. Haza megyek a bátyámhoz, és majd ha átgondoltad az életed hívj fel. – Pár lépést tett felém, de én tekintetem elemeltem róla, s hallottam, ahogy megáll. Óvatosan ránéztem, az ajtó felé tartott, majd mielőtt elhagyta volna a lakásom még rám emelte a tekintetét.

Ő is, és én is jól tudtuk, hogy most néhány napig nem fogom keresni. Amint sikerül meggyőznöm magam, hogy nem tettem semmi rosszat, felkeresem.

A szobámba mentem, s magamra kapkodtam egy fekete farmert meg egy pulóvert, majd egy gyors fürdőszobai rutin után a telefonom keresésébe kezdtem. Miután ráleltem, a táskámba mélyesztettem és elindultam a kávézóba.

Most nem volt hangulatom a lakásomban tevékenykedni és a gondolataimba merülni. Gardeniára volt szükségem, hogy elszórakoztasson, s bár ma nem kellett segítenem a kávézóban, mivel a vasárnap délelőtti nyitva tartás mindig egyszerű, így Gardenia egyedül csinálja, mégis úgy döntöttem besegítek egy kicsit. A mai délelőttre úgysem voltak terveim. 

- Mira?  Mi oka van annak, hogy itt látlak? Vasárnap. Délelőtt. – Barátnőm kicsit sem leplezte meglepődöttségét. Halkan elnevettem magam. 

- Látom, ezen a vasárnapon sincs nagy forgalom. Leülsz velem egyet teázni? – A mellettünk ácsorgó asztalra mutattam, Gardenia pedig mosolyogva bólintott, majd gyorsan eltűnt a pult mögötti kis helységben. Amíg ő a teákat készítette, én a kávézót vizslattam. Sötét volt, mivel kint borús idő uralkodott, a szél is erősen fújt, s befújt az ajtón néhány sárga falevelet. A helységet a narancssárga fényű lámpák világították meg. Az egyik ablak melletti asztalnál egy idős férfi olvasgatott, egy másik asztalnál pedig egy háromfős baráti társaság kávézgatott és fánkokat eszegettek.

Néha belegondolok, hogy milyen lenne, ha lennének olyan barátaim, akikkel mindennap összeülök, megvitatjuk a napunk, esténkét pedig jót szórakozunk. De mivel sosem voltam egy nyitott lélek, így nincsenek ilyen barátaim. Középiskolában is csak Dommal barátkoztam, meg néha beszéltem az ő többi barátjával. Mert neki volt sok. Rajta kívül nekem csak Gardenia volt, akinek egész életemben hálás leszek. Nővérem helyett nővérem volt, s felnevelt, most pedig ő az egyetlen biztos pont az életemben. Gondolataimból az rángatott ki, hogy homályosan láttam, ahogy egy vörös hajkoronájú személy leül velem szembe. 

- Erdei gyümist csináltam neked – mosolygott büszkén. Mindig próbálgatom a különböző teákat, szeretek velük kísérletezni, de az erdei gyümölcsös volt az örök kedvencem. Ezzel nem tudott melléfogni. Egy halk köszönömmel elvettem tőle a kistányéron levő teáscsészét, majd óvatosan belekortyoltam a forró teába. – Mesélj, milyen volt a tegnapi bál? És hogy hogy ott Walsh? 

- A bál remek volt. Képzeld, ott volt a kiállításról az a fiú. Kezdem azt hinni, hogy a sors tényleg viccelődik velem vele kapcsolatban. A lényeg, hogy Adelaide ismeri, s kiderült, hogy a támogatója a művészetének vagy mi. Ezután megtudtam, hogy Adelaide az én művészkedésem is hajlandó támogatni. – Gardenia izgatottan tapsolt párat. 

- Mondtam én neked, hogy egyszer valaki felfigyel a tehetségedre – mosolygott büszkén. 

- Neked mindig igazad van Gardenia – nevettem. – Komolyan megfontolhatnád, hogy belekezdesz a jós szakmába. 

- Túl jó lennék – legyintett. – Na és Walsh mit keresett a bálon? 

- Hazajött Grönlandról és összefutottam vele az utcán. Aztán feljött hozzám, másnap pedig elkísért a bálba. Aztán, a bál után elmentünk még egy kicsit szórakozni, és, most ki fogsz akadni. – Gardenia szemöldökét felhúzva nézett rám, kíváncsi volt. – Majdnem lefeküdtünk – motyogtam teáscsészém forgatva az asztalon. 

- Szűz Mária. De ugye végül nem történt semmi? Leállítottad? 

- Nyugi, csak csókolóztunk tulajdonképpen. De ő volt az, aki emlékeztetett, hogy tiszta fejjel nem tenném ezt. 

- Talán nem is olyan hülye akkor, mint gondoltam. De Mira, ha bármi lett volna, kitagadtalak volna a családból – nézett rám komolyan, én pedig elnevettem magam. 

- Soha nem lesz közöttünk semmi, Gardenia. Dom a tiéd lehet. Amúgy is, nekem Anthony a gyengém – hajtottam le szégyenlősen a fejem. 

- Anthony, huh? Komolyan nem értem, hogy most akkor utálod, vagy kedveled – rázta a fejét barátnőm. 

- Azt hiszem, hogy mindkettő. Utálom, hogy nem ismerem, hogy nem tudok róla semmit. És mégis kedvelem valamiért, és ezt pedig utálom. – Gardenia halkan nevetve hallgatta a panaszkodásom és áradozásom. – Egyébként, ma este találkozunk a galérián. 

- Komolyan? – Gardenia a kelleténél kissé hangosabban kérdezte, így a kávézóban levő pár ember érdeklődve fordult felénk. – Úristen! Ki kell választanunk miben mész! – Izgatottan ugrott fel én pedig ijedtemben annyira hátradőltem a székemben, amennyire csak tudtam. 

- Hát, én ebben gondoltam menni – mutattam végig magamon. Gardenia hevesen megcsóválta a fejét. 

- Nem, nem. Nem kell kiöltöznöd, de azért jobb lenne, ha kissé nőiesebb öltözékben jelennél meg. Amint elmentek, akik épp itt vannak, bezárom a kávézót, úgysem jönnek többen ma. Felmegyünk hozzám, és keresünk neked egy csinos ruhát a szekrényemben. – Már csak az hiányzott a napomból, hogy órákat próbáljak ruhákat Gardeniával. De ez volt az, amiről nem lehetett lebeszélni semmi áron. Személy szerint maradtam volna a pulcsiban meg a farmeromban a borús időre tekintve, de nénikémnek igaza volt, kicsit azért nőiesebben kell megjelennem a találkozón, ha nem akarom elriasztani magamtól Anthonyt.  

A buszon ültem és olyan szorosan fogtam össze kis virágos dzsekim, amennyire csak bírtam. Fáztam, szidtam magamban Gardeniát, amiért ilyen vékony ruhát adott nekem, és szidtam magam, amiért beleegyeztem, hogy felhúzom. De nem volt mit tennem. Ellene ritkán győztek az én érveim. Azonban a fonott, virágos kalap amit adott teljesen elnyerte a tetszésem.

A jármű megállt az én leszállási pontomnál, a galériától pár percnyire, így hát megragadtam hátizsákom és gyorsan leszálltam a buszról. Kint hideg november végi idő fogadott és még jobban szidni kezdtem Gardeniát.

Gyorsan szedtem lábaim a fehér épületig, majd reménykedve hogy nyitva az ajtó, erősen megrántottam azt. Mázlim volt, így már bent is voltam a hosszú folyosón. A folyosó végébe sétáltam, s kicsiket szökkenve felmentem a lépcsőn. Rövidebbnek és kevésbé veszélyesnek tűnt, így sportcipőben, mint amikor a kiállítás megnyitón a magassarkúmban tipegtem fel rajta.

Pár lépcsőfok volt hátra, amikor egy beszélgetésfoszlányra lettem figyelmes. Az egyik hang meglehetősen hasonlított Anthony-éra, így hát fülelni kezdtem. 

Sajnálom, hogy ennyit késett ez a rész, de rengeteg tanulnivalóm volt, ráadásul jön a karácsonyi szezon, így arra is készülnöm kellett. Na de nem is magyarázkodom tovább. Kárpótlásul ma két részt tervezek feltenni, bár még meg kell írnom a következő fejezetet. De igyekszem.  

IV. Álarc mögött

IV. Álarc mögött

Kisebb szünet után, de meghoztam a történet negyedik részét, melyben főleg Mira és Dom barátságán lesz a hangsúly, de más főbb szereplők is kaptak benne szerepet. Remélem tetszeni fog, annak az egy feliratkozómnak pedig hálás köszönetem küldöm! :) 

Nincs kellemesebb érzés, mint mikor édesded álmaidból kirángatnak. Dominic szó szerint ezt tette velem, amikor egyik karomat megrántva a földre rántott puha pokrócommal együtt. Miután morogtam a pokrócba fúrt fejjel párat, haragosan feltápászkodtam és az elégedetten mosolygó barátom felé fordultam.

- Gondolom büszke vagy magadra, hogy felkeltettél az egyetlen reggelen, amin aludhatok kedvem szerint – haragosan keresztbefontam karjaim magam előtt. Egy csepp megbánást sem láttam Dom arcán, sőt, szerintem ez után a mondatom után még nagyobb büszkeség töltötte meg lelkét.
- Igazán aranyosan szundikáltál, amit meg is örökítettem, - nyújtotta felém fényképezőjét, hogy megtekinthessem a képet – viszont már kezdtem unatkozni, szóval gondoltam ideje, hogy felkelj. – Arcán szüntelenül ott virított az az idegesítő mosolya. Különös, de másnak látom a mosolyát, ha az én szenvedésem miatt ül arcán, mint ha más okból. Ilyen esetekben, mint a reggeli felkeltésem, nem létezett frusztrálóbb dolog, mint Walsh vigyora.

- Te álnok. Pedig éjjel még be is takargattalak – ajkaim szomorúan lebiggyesztettem, de éreztem, hogy szám széle felfelé görbül.
- Köszönöm drágám – nyomott egy puszit arcomra. Én válaszul meglöktem egyik vállát, ő pedig viszonozta a lökést, kissé nagyobb erőkifejtéssel, aminek következtében visszazuhantam az ágyamra.
- Ugye tudod, hogy most valószínűleg itt maradok egy jó darabig - közöltem a tényt. Az ágyam puha volt, én pedig lelkileg kimerült, szóval számomra egyértelmű volt, hogy most, hogy ismét a puha ágyneműm közt fekszem, nincs tovább.

Dominic hangosan felnevetett, majd egyik kezével felém támaszkodott, másikkal pedig arcomba nyomta fényképezőjét és csak a folyamatos kattogásból ítéltem meg, hogy jó pár képet készített a pólusaimról. Nevetve kaptam arcom elé kezem, majd fordítottam a helyzeten, s Domot magam alá harcoltam, kezéből pedig kiszedtem eszközét. Gyorsan készítettem egy képet róla, majd magam mögé rejtettem a gépet.

- Nem vagyunk már tíz évesek, Dom. – Hangom komolyan csengett, s most próbáltam kifejteni rajta a dühöm, amiért megszakította a reggeli sziesztám.

- De lehetnénk. – Válasza egyszerű, mégis sokat mondó volt. Az egyszer biztos, hogy minden más volt tíz évvel ezelőtt.

- Na, de ha már így felkeltettél, legalább mond, hogy készítettél valamit reggelire – néztem rá reménykedve.

- Elkészítettem a specialitásom, külön a te részedre.

- Meleg szendvics? – kérdeztem kis fintorral az arcomon. Régen, ha náluk aludtam, mindig meleg szendvicset reggeliztünk, és bár jól készítette, már a hányinger kerülgetett tőle.
- Nem. Egy éve az omlett készítést gyakorlom, és már profi vagyok. Szóval gyere, ízleld meg Dominic Hardy Walsh legújabb specialitását – enyhén meghajolt, s kezét nyújtotta felém. Nevetve fogadtam el a kéznyújtást, majd karjainkat összefűzve a konyha irányába vettük utunk.

Szerettem, amikor előjött a nemesi énje, és ezzel szórakoztatott. Tizenhét évesek voltunk, amikor házi feladatként a családfakutatást kaptuk, s kiderült, hogy Dom nagyanyai ágon az angol nemesekhez kötődik. Először persze nem tulajdonítottunk neki semmilyen dolgot, aztán elkezdtünk ezzel szórakozni, hogy mi lenne, ha királyok és királynőkként élnénk. Azóta Dom többet megtudott a származásáról, én pedig mindig szívesen hallgatom a teóriákat, történeteket és a filozofálását, hogy vajon hányadik a trónöröklési sorban. A válasz természetesen, sehanyadik.

Jóízűen faltam az omlettet, melyet barátom készített, majd a végén még a tányérom is kitörölgettem kenyérrel. Dominic nevetve figyelte az étkezésem, mely biztos nem volt valami nőies, tekintve, hogy iszonyat éhes voltam, az omlett pedig finomra sikeredett. Elismerően nyújtottam fel hüvelykujjam Dom felé, aki elégedetten a magasba emelte fejét.
- De mondja meg nékem Graham kisasszony, mikor lesz megtartandva a tegnap ön által említett mulatság? – barátom nemes egyszerűséggel beszélt régies módon, szinte biztosra vettem, hogy gyakorolta.
- A mulatság ma este hat óra tájékán kezdődik, s idén egy álarcos bál kerül megrendezésre, Walsh úrfi – próbálkoztam én is a régi időket idéző nyelv használatával, de nem remekeltem benne, ezért mondatom végén elnevettem magam. – Nem megy ez nekem. Na de vágod. Hatra megyünk az egyik utcában lévő gazdag ház báltermébe – szemléltettem a dolgokat.
- Honnan szerzek álarcot? – Dom szemöldökét ráncolva gondolkodott.
- Most a hasznunkra jön, hogy szeretek megőrizni dolgokat, melyek művésziek. Van egy kisebb álarcgyűjteményem, biztos akad benne olyan, ami számodra is megfelel – megfogtam karját és a tárolónak használt szoba felé kezdtem húzni.

Már sötétedett, amikor Dominic és én a bál felé tartottunk teljes felszereltségben. Dom egy öltönyt viselt, halványkék nyakkendővel és egy sötétkék álarccal. Nehéz volt, mire találtunk egy olyan darabot, amely kielégítette a vágyait és nem volt túl díszes, csak néhány aranyszál díszítette. Most tényleg úgy festett, mint egy királyi sarj. Egyik legszebb magas sarkúmban tipegtem mellette, s báli ruhám szoknyáját kissé megemeltem, hogy ne súrolja a poros utcát. Ruhám kellemes bordó színben tündökölt, felső részét fehér csipke borította. Hajamat nagy hullámos fürtökben hagytam hátamra omolni, s Dom kérésére egy fehér virágokkal díszített pántot raktam bele, bár a hajam nem fogta, jól festett. Maszkom egy egyszerű fehér darab volt, de mivel az nem fejezett volna ki, indulás előtt bordó festékpöttyöket fröcsköltem rá, s így helyeztem arcomra.

Az utca a nevetésünktől zengett, jól éreztem magam. Erre mondjuk közrejátszott az a két pohár bor is. Tudatalattim emlékeztetett, hogy a felhőtlen jókedvem nem csak Dom miatt van, egy kis alkoholt is vittünk a szervezetünkbe. És ez az, amire emlékeztetnem kell magam, többet nem ihatok.

Mikor megérkeztünk a bál helyszínére számtalan ember állt sorba a bejáratnál. Messzemenőleg ezt lesz az eddigi legnagyobb rendezvény az utcában. Bár nem egy szegény, kis utcáról van szó, az idei bál biztosan a leglátogatottabb lesz, mivel nem csak utcabelieket hívtak. Szinte egy városi rendezvény alakult ki belőle. A bejárathoz érve, a háztulajdonos asszony köszöntött minket.
- Kellemes estét! Kikkel is állok éppen szemben? – kérdezte nevetve az asszony.
- Mira Graham vagyok Mrs. Devereux – intettem ügyetlenül a nő felé, aki mint mindig, most is csinos volt. – Ő pedig egy barátom – mutattam Dom felé, aki előrébb lépett, s a nő kezéért nyúlt és egy csókot lehelt rá.

- Dominic Hardy Walsh. – Dom mellett ez az este egy középkori királyi bálnak ígérkezett.
- Micsoda úriember – Mrs. Devereux kacéran nézett Domra, én meg próbáltam visszatartani kitörésre vágyó nevetésem. – A nevem Cloé Devereux és örömmel látom vendégemül Mr. Walsh.
Nehezen megszabadultunk Mrs. Devereux-tól, miután egy-egy pohár pezsgőt nyomott kezeinkbe. Nevetve kapaszkodtam bele Dom karjába, s miközben buborékos italom kortyolgattam, a terem felé indultam, ahol a bál zajlik.

A teremből klasszikus zene kellemes dallamai szóltak. A terembe széles lépcső vezetett le, s most eszméltem rá, hogy Mr. és Mrs. Devereux háza, mintha csak a kora nyolcszázas évek egyik kastélya lenne. Lenyűgöző volt. A lépcső tetején egy magas férfi állt, s katona szerűségű ruhát viselt, álarc azonban nem volt rajta. Az érkezők nevét mondta be, ami még jobban egy korabeli bálra emlékeztetett. Dommal izgatottan néztünk egymásra, s alig vártuk, hogy mi vonulhassunk be, miközben minden szempár ránk szegeződik. És el is érkezett a pillanat.
- Mira Graham kisasszony és Dominic Hardy Walsh úrfi. – Méltósággal vonultunk le a lépcsőn, s élveztük azt a fél percet, míg az emberek minket figyeltek, majd mikor leértünk halkan elnevettük magunkat.
Dom az italos asztalhoz húzott, s kezembe adott egy borospoharat. A pohár színtiszta kristályból volt megformálva, s a mennyezetről lógó csillár fénye csillogva pihent meg rajta. Egyszerűen bevonzotta a tekintetem és nem bírtam elemelni róla, megszűnt a külvilág. Majd egy röpke pillanatban meghallottam a lépcsőn álló férfi hangját, amint két nevet ejt ki, így odakaptam tekintetem.
- Gardenia Berger kisasszony – kis szünet. – Antony Maurizio Costa úrfi. – Gardenia az embereket lenyűgözve vonult le a lépcsőn halványkék kissé uszályos báli ruhájában. Tökéletesen nézett ki, akár egy igazi királynő. Domra pillantottam, aki elismerően biccentett.
- Tud valamit a nénikéd – nevetve oldalba böktem, majd elindultam a lépcső aljához, hogy köszöntsem nénikém. Mosolyogva öleltem át, s közben tekintetem a mögötte érkező férfira emeltem, aki éppen ugyan így tett. Tekinteteink találkoztak a maszkok kis résein, s valami ismerőset véltem felfedezni a szempárban. Lehetetlen. Nem akartam arra gondolni, hogy ismerem, vagy legalább tudom, hogy ki az illető, így nem is tettem. Elemeltem tekintetem, nénikém pedig eltoltam magamtól, s közelebbről is szemügyre vettem, ő pedig szintúgy kielemezte külsőm.
- Oh, Gardenia, emlékszel még Domra? – mutattam a tőlünk pár méterre ácsorgó barátom felé.
- Hello Nia – mosolygott Dom nénikémre, aki már nem olyan vidáman nézett rá.
- Walsh. – Fejével aprót biccentett a fiú felé, akinek lefagyott arcáról a mosoly. Sosem értettem a köztük zajló dolgokat. Hol remekül el tudtak lenni egymással, máskor a tekintetükkel ölni tudtak volna, de azt nem tudják letagadni, hogy vonzódnak egymáshoz. De nem is ismerik be, pedig nyilvánvaló. Az viszont egyértelmű, hogy soha nem lesz köztük semmi komoly dolog. Ahhoz túl makacsok. – Megyek, megkeresem Archiet, az öregnek ígértem az este első táncom – intett nevetve, s már el is tűnt az álarcosok tömegében. Eközben a Devereux házaspár is bevonult a bálterembe egy hangos tapsvihar közepette, majd immár hangosabban kezdett szólni a zene, s a parkettet elárasztották a táncolni vágyó párok.
- Graham kisasszony, megtisztel azzal, hogy ma esti első táncát velem táncolja? – nyújtotta kezét Dom, én pedig ajkam beharapva bólintottam, majd kézen fogva a terem közepére sétáltunk.

Régen együtt vettünk táncórákat, így a tömegből kiemelkedő teljesítménnyel táncoltuk az angolkeringőt. Egymást váltották a klasszikus dalok, mi pedig csak táncoltunk és az elmúlt egy évünkről beszélgettünk. Jól szórakoztunk. Majd váltás következett, s kissé modernebb, de táncolható r’n’b dalokat kezdtek játszani, melyek kíséreteként egy nő lépett a zenészek elé, s éneklésbe kezdett.

Domtól néha bocsánatot kérve táncoltam néhány ismerősömmel is, de nem fecsérelte addig ő sem az idejét, talált magának női partnert bőven. Mosolyogva, s fejem csóválva ültem le az épp szabaddá vált helyre mellette. 

[zene]

- Volt köztük jó fogás? – biccentettem a parkett felé, utalva a partnereire.
- Nem igazán. Mindet visszadobtam a vízbe. Te vagy az én kis aranyhalam – fogta két keze közé arcom, s megráncigálta azt. Morcosan csaptam kezére, mire nevetve egy puszit nyomott arcomra.
- És most, következzék a Tangó. – Hallatszott az énekesnő bejelentése, mire Dom és én fejünket felkapva a parkettre siettünk, s már fel is csendültek az egyik kedvenc dalom dallamai.

Egymással szembe álltunk, majd a zene ritmusára megindultunk egymáshoz. Mosolyogva Domra nyújtottam nyelvem mikor odaértem hozzá, ő pedig nevetve magához rántott. Élvezet volt vele táncolni, bár csak a dal egy negyedét töltöttem mellette, majd egy résznél megpörgetett, s egy ismeretlen férfi karjai közé pörögtem. Vagy mégsem olyan ismeretlen. A férfi volt, aki Gardenia mögött érkezett. Először nem ismertem fel, akkor sem, amikor lejött a lépcsőn, de most, hogy közelebbről látom az arcát, már tudom ki. Vagyis nem, nem tudom, hogy ki. Ismerem, de mégsem.
- Te. – Ennyi volt amit kitudtam mondani, miközben a zene ütemére táncoltunk.
- Jó, hogy újra találkoztunk Mira – mosolygott, én pedig tekintetemmel Dom keresésébe kezdtem.
- Ne mond, hogy ez a találkozás is véletlen. Ennyi véletlen nincs senki életében sem, kedves ismeretlen – az utolsó szót erősen megnyomtam, hogy nyomatékosítsam, nem ismerem. Közben megtaláltam tekintetemmel Dominicot, aki tőlünk két párral arrébb táncolt, a párváltáskor hozzá került lánnyal. Ajkaimmal megformáztam, hogy „ő az”, Dom pedig tágra nyílt szemekkel végigmérte a partnerem. Tudta, hogy ő az idegen, akit tegnap este leráztunk, elmeséltem neki mindent róla. Már amit én magam is tudtam. És az nem sok.
- Nem hiszem, hogy véletlen. Inkább a sors műve – kijelentésén elnevettem magam. Nincs olyan, hogy sors. Legalábbis közös sorsunk egészen biztosan nincs. Van az én sorsom, és az övé, de a kettő sehol sem fonódik egybe. 

- Hát ha ez a sors műve, akkor a sors egy igen nagy seggfej. Nem tudom neked feltűnt-e, de nekem egészen biztosan, hogy egyáltalán nem ismerlek. Szóval én ezt a beszélgetést itt be is fejezném. – A dalból már csak néhány másodperc volt, s én vártam, hogy azok a másodpercek leteljenek, én pedig faképnél hagyjam azt az idiótát.
- Tudom, hogy egy idióta vagyok, - Az akcentusa még mindig lenyűgöz, de még mindig nem tudom milyen akcentus is ez. – de szeretném, ha tényleg adnál egy esélyt. – A dal véget ért, én pedig előző tervemet passzolva, nem hagytam ott, helyette a szemét fürkésztem.
Ajkaim többször is szólásra nyitottam, de nem jött ki rajtuk egyetlen hang sem. Érzések ezre cikázott a fejemben. Szeretet, harag, szimpátia, megint harag, csalódottság és ismét szeretet. – Egy pillanat – suttogtam, majd gyorsan hátat fordítottam neki, s a nagy ajtókon áthaladva a teraszra mentem.

Az esti órában hűvös volt, de ez sem zavart most, sőt élveztem, hogy a hideg mardossa felhevült bőröm. Gondolkodnom kellett, s tudtam, ebben mi segít a legjobban. Kis retikülömbe nyúltam, s pár pillanattal később már az ajkaim közt tartottam a cigarettám. Rossz szokás. A leheletem és a cigi füst keveredve látszódott, ahogy az esti égbe száll és nagyon utáltam magam, amiért ilyen káros dolgot lehelek a levegőbe és a testembe. 

- Nos, ezt nem gondoltam rólad. – A férfi támaszkodott meg mellettem. Kezdem utálni, hogy nem tudom, hogyan szólítsam. Próbáltam visszaemlékezni, hátha beugrik mit mondtak Gardenia neve után, de nem volt akkor még olyan fontos, hogy megragadjon bennem.
- Megmondhatnád legalább a keresztneved. Csak mert tudod, ha utálkozó levelet akarnék írni neked, azt sem tudnám, kinek írjam. Pedig a jövőbeni terveim közt szerepel egy ilyen levél megírása. – Be kell vallanom, nem szoktam az emberekkel gonoszan viselkedni, de vele élvezet volt ezt tennem.
Kis mértékben, de megbántotta az érzéseim, szóval megérdemel egy csöppnyi kegyetlenséget.
Úgy láttam, egyáltalán nem vette zokon, hogy konkrétan közöltem vele, hogy utálom, mert mosolyogva megrázta a fejét.
- Anthony. A keresztnevem Anthony és várom a leveled- kacsintott rám. Megforgattam szemeim, de ajkamon mosoly ült.
- Ennyit kapok csak? Egy keresztnevet? Hisz te tudod a teljes nevem, sőt még azt is, hogy hol dolgozom. Ja, és ráadásként már azt is megtudtad, hogy művészlélek vagyok – karajaim keresztbe fontam magam előtt. – Ellenben én csak annyit tudok rólad, hogy a keresztneved Anthony.
- Van másik keresztnevem is – nevetett. – Na de várlak holnap a Galérián, ott majd megtudsz rólam mindent. Benne vagy? – kérdezte féloldalas mosollyal.
- Na jó, benne – forgattam szemeim. – De Anthony.. – fordultam felé, ám neki már hűlt helye volt – ez az utolsó esélyed. – Fejeztem be a mondatot már csak magamnak mondva.

Miközben a sok álarcos férfit és nőt néztem, akik kecsesen keringtek a fényes teremben, az Anthony-val való táncom járt a szemeim előtt. Akaratom ellenére elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a közelsége, a keze a derekamon és a tekintete, melyet sehogy sem lennék képes kiverni a fejemből. Mégis megpróbáltam elterelni gondolataim a fiúról, s Dominic keresésére indultam.

Amint észrevettem a kis szendvicseket falatozó barátom, néhány emberen áttuszkolva magam nagy ruhámban, mellé suhantam. Gyorsan nyelte le a falatot amint meglátott, majd fejét csóválva fordult felém.
- Ahogy elnézem nem könnyű eset a srác – fejével mögém bökött, én pedig a bökés irányába fordultam. Anthony egy őszülő férfival beszélgetett, de összeráncoltam tekintetem, ugyanis egy ismerős nő állt tőlük pár centire és mosolyogva kémlelte a beszélgetést. Adelaide a többi emberrel ellentétben nem viselt álarcot, krémszínű ruhája szorosan simult végig egész testén. Tekintete találkozott az enyémmel, s pár szót mondva a két férfinak megindult felém. A férfi és Anthony egyszerre fordultak felém és kezdtem kényelmetlenül érezni magam a tekintetüktől.
- Mira! Remek, hogy találkozunk! Nem gondoltam, hogy itt összefutunk, de ha már így összehozott minket a sors, bemutatlak két jelentős embernek – kezét nyújtotta felém, én pedig egy halk okét válaszolva belékaroltam. Hátrafordultam Domhoz, aki mutató- és középsőujját keresztbe fonva mosolygott rám, ezzel kifejezve, hogy drukkol nekem, bármi is történjen most.
Nem tudtam mire számítsak. Gondoltam az idősödő férfit mutatja be, aki nyilván a férje. Azonban mégsem ez történt.

- Mira, ő itt a cég társtulajdonosa, amiről meséltem, Alexander Westbrook. – A férfi komoly tekintettel kémlelt, majd kezét nyújtotta felém, én pedig kissé határozatlanul megráztam azt. – Alexander, ő Mira Graham. Róla meséltem neked a minap.
- Igen. Sok szép dolgot mesélt rólad Mrs. Gilmore – erőltetett magára egy kisebb mosolyt. Nem kedvel. Nemrégiben olvastam egy a testbeszédről szóló könyvet, és az új ismereteim szerint, a férfi mosolya nem arról árulkodik, hogy szimpatizál velem. – Kíváncsi vagyok a műveidre, bár az biztos, hogy nem érnek az olasz barátunk nyomába. – Kedves.
- Alexander! – Adelaide haragosan nézett a férfira, aki csak megvonta vállát.
- Ne figyelj az öregemberre. Ritkán ismeri el bárkinek is a tehetségét a sajátján kívül. Elég szar alak – Anthony egy enyhe mosolyt küldött felém, én pedig halkan nevettem. Az öreg fickó már nem annyira szép tekintettel díjazta Anthony vélemény nyilvánítását.
- Oh, majdnem el is feledkeztem rólad. Mira ő.. – kezdte Adelaide, de a fiú félbeszakította.
- Anthony. Csak simán Anthony – mondatát nem is nekem intézte, sokkal inkább Adelaidet próbálta elcsitítani, nehogy kikotyogjon róla valamit nekem.
- Örvendek csak simán Anthony – fogtam vele is kezet, azonban kézfogásunk kínosan hosszúra sikeredett. Idegesen húztam ki kezem az övéből, bár szívesen hagytam volna ott, majd ruhám gyűrődéseit kezdtem kisimítgatni.

- Még nem említettem neked Mira, de szeretnék a mecénásod lenni. – Értetlenül néztem Adelaide felé, majd a két férfira néztem. Az idős ember arcáról unalom tükröződött, Anthony-éról viszont meglepődöttség. Nem értettem miről van szó. Hallottam már a mecénás szót, de nem emlékeztem, hogy mit jelent, így szemöldököm ráncolva fordultam ismét Adelaidehez.
- És pontosan mit jelent, hogy a mecénásom szeretne lenni?
- A mecénások főleg az ezerhétszázas években voltak elterjedtek. Hallottál már a Medici családról?
- Igen. Firenzei fejedelmek voltak és jelentős művészeti értékek voltak a tulajdonukban. Az olasz történelem az erősségem – mosolyogtam szerényen.
- Nos, a Mediciek mecénások voltak. A mecénások a művészeket támogató pénzes emberek. Ez az amivel én is foglalatoskodom, támogatom a művészeket. És szeretném, ha a te alkotásaidat is népszerűsíthetném, támogathatnálak abban, amiben csak tudlak. Ahogy Anthonyt is.